Tegnap 7 állami gondoskodásban élő nagylány érkezett a LelencTanyára.

Általánosságban elmondható, hogy ezek a lányok áldozatok: a család, a környezet, a származás (!igen, nem kell finomkodni!) miatt kirekesztettek, megkülönböztettek voltak eddigi életükben, a perspektíva nélküliség, az erőszak áldozatai.

Megérkezett a 7 nagylány, az első percekben csendesen, gyanakvón, szomorún – és ahogy beszélgettünk, úgy oldódtak, amint pedig a kutyák közelébe érkeztek, változtak kacagó, csivitelő kamaszokká.

Sok szépítésben segítettek, a végre elkészült eső elvezető csatornát pikk-pakk beásták, kennelrácsokat festettek és bónuszként az átkozott zajvédő randa gumifalból vidám színű ékességet varázsoltak.

A munkát nevetve, kreatívan, összehangoltan pár óra alatt elvégezték, aztán jöttek „csak egy cigire” és meséltek, meséltek, elárulták, hogy milyen terveket szőnek „én nem akarok oda visszamenni a falumba, dajka leszek Pesten”, „én vagyok mindenki fodrásza, sminkese, elkezdem tanulni” „én érettségizni fogok, már kijártam 2 osztályt, már járok megint, befejezem”. „És jöhetünk máskor is? Mi mindent megcsinálunk, csak tessék mondani, elmosogatunk, jó?” És végén, ezek a „kemény” csajok odabújtak, átöleltek.
Eszti búcsúzott: „Önök nagyon jólelkű emberek. Mi nem is gondoltuk, hogy itt vendégvárás lesz, meg beszélgetés. Jönnénk. Megígérjük, hogy jók leszünk. Nincs semmink, de én az utolsó sportszeletemet magának adom Anna néni, mert maga jól bánt velünk”.

Mi mindent elkövetünk, hogy jöhessenek máskor is. <3